Halálon innen és túl… az ÉLET

 

,,Mária ott állt a sír előtt és sírt. … /Jn 20,11/

Amikor meghallottam ezt a részt, le is ragadtam ezen az egy mondaton, mert magyar nyelvünk szójátéka teljesen elragadta a figyelmem, és irányt adott gondolataimnak:

 

sír-sír

sírt-a sírt nézve

sírás-sírt ás

sírdogálva -síron állva

siratta-sír adta

Sírós

Valóban ennyire össze tartozik ez a két szó – és nem csak hangzástanilag!

Aki a sírnak ezen az oldalán áll, aki az életet a halál oldaláról nézi, annak valóban nincs más sorsa, mint sírni: sírni a veszteség felett, a végesség felett, az elmulasztott lehetőségek felett. … Eszembe jutott egy nagyon kifejező kép és emlék. Egy alkalommal, amikor életem nagy fordulatot vett, és ezek a pillanatok ijesztőek tudnak ám lenni, hiszen azzal fenyegetnek, hogy minden, mit eddig felépítettünk veszendőbe megy, és egyszerűen elvesztjük a talajt a lábunk alól. Szóval, kocsival mentem Pest egy nagyforgalmú útján, és egyszer csak egy óriási háztömb hűlt helyét láttam, a telek végében a lerombolt bérházak óriási romhalmazával. Kirázott a hideg, mert valahogy ez a rémkép volt bennem kimondatlanul is: ha most valóban neki indulok e nagy változásnak – amit én azóta már megtérésnek nevezek – akkor minden, mit eddig már évtizedek óta építgetek, valójában így fog kinézni: egy nagy, óriási romhalmaz.

És igen – akkor olyan voltam, mint Mária Magdolna, aki a sír sötét ürege és kőhalmaza mellett sírt. Siratta álmait, siratta veszteségét kísért fájdalmát, siratta … mondjuk ki bátram: siratta önmagát.

 

De ekkor történik valami! Valaki, aki már túl lát a sír sötétségén, egyszer csak a nevén szólítja. Valaki, aki annyira ismeri, hogy keresztnevén hívja, aki annyira ismeri, hogy meglátja bensejének legmélyebb vágyát. És ennyi elég is volt. Elég volt ahhoz, hogy átbillenjen a sír másik oldalára: az ÉLET oldalára! Az említett bibliai rész említi is: „Mária erre megfordult!” S innen nézve már nem a sír sötétsége borul rá, hanem a feltámadás fényözöne.

Ilyen a megtérés – az igazi életfordulat! Életünk romhalmazán táncra perdülünk, mert a sír már nem a sírás helye /max. az örömkönnyeké Kacsintás/, hanem az új élet bölcsője. Egy olyan életé, amely megérdemli, hogy nagy betűkkel írjuk, mert a teljes, és az igaz ÉLET ez.
„Én azért jöttem, hogy életük legyen, s az teljes /bőséges legyen!” /Jn 10,10/

S ezután már nincs más hátra, mint amit Mária is tett: ment, és hírül adta a tanítványoknak: Láttam az Urat!'' (Jn 20,18). Mert Ő ÉL!!! … és általa most már, végre én is!  

 

M.D.n


 

 

„Feltámadás”
   a 61-esen

            Már megszoktam, hogy a ruhám sokakban indulatokat kelt… valószínű pozitívakat is, de akik ennek hangot adnak, azok zömmel a keserűség és a gúny megnyilvánulásai.

Így volt ez alkalommal is, nagyszombat délutánján. Egy kedves látogatásból indultam haza, s lélekben készülődtem már az esti feltámadási szertartás hangulatára.

            Mikor felszálltam, ő a hátam mögött ült, egyedül - nem vettem észre. Nekitámaszkodtam a jegylyukasztónak, és úgy zötykölődtem gondolataimba merülten. Majd meghallottam a hangját: egy mondat közepén volt, tehát már egy elkezdett monológjának foszlányai jutottak hozzám. Nem értettem még a szavait, de éreztem a vádló hangnemet. Nem volt újdonság… majd csak abbahagyja – gondoltam. Ám egyre hangosabban rákezdett, biztosra véve, hogy meghallom szitkait. S a végén már az egész villamoson hallható volt fájdalmas kifakadása:

- … mert a papok, meg az apácák beburkolóznak ruhájukba, hogy meg ne lássák a fájdalmat, meg ne hallják azok kiáltását, akik szenvednek, hogy ne kelljen rajtuk segíteniük. Mert nem segítenek. Fogalmuk sincs a fájdalomról, a hidegről, mikor az erdőben kell éjszakázni. Fogalmuk sincs a szenvedésről…”

Nem mertem megfordulni. Fájtak a szavai… egyszerre fájt az igazság és az igazságtalan vád. Furcsa érzés volt. Szégyelltem magam… Miért is?

Egyre kínosabbá vált a helyzet, és menekültem volna. Már terveztem, hogy inkább leszállok, a végállomás még messze volt…

S ekkor érdekes ötletem támadt: Miért vagy ilyen gyáva? Miért nem mész oda? Talán mégis igaza van? Nem akarod meglátni a fájdalmát? Na és ha pofon vág? És akkor mi van? Legalább részesülök benne valamennyire. Ha folytatja, legalább a szemedbe folytathatja. Legalább meghallgathatod az Egyház nevében, a papok nevében, az apácák nevében! Nézz már rá!!!! Ki ez az ember?

S akkor megfordultam, ránéztem és rámosolyogtam.

Szemmel láthatóan megdöbbent. Elhallgatott. Ez a kis szünete annyira felbátorított, hogy leültem vele szembe, s mosolyogtam rá, mint egy jó barátra. Szerintem nem értette a helyzetet, nem erre számított. Egy nyugodtabb hangnemben belekezdett újra:

- Jegyre gyűjtök, hogy kimehessek Ausztriába. Munka nélkül vagyok, itt nem kapok munkát. Nem rég szabadultam a börtönből.

Értettem az utalást, de nem rendelkezünk saját pénzzel, nem tudtam neki adni. Ám kezemben volt a vendégségből hozott kedves ajándékcsomag, tele finomságokkal. Hát, most ennyim van, és az imám, csak ennyit tudok neki adni. Legfeljebb hozzám vágja. Megpróbálom. Elfogadta, és megenyhült a szíve. Nagydarab, keménykötésű férfi volt, baseball sapkában, melynek sültője szinte egész arcát eltakarta, de ekkor felnézett, és láttam könnybe lábadt két szemét. Sírt, és ekkor történt életem legszebb húsvéti hitvallása. Egyre hangosabban beszélt, de már nem a szitok jött ki száján, hanem az egész villamos előtt megvallotta azt, ami éltette, és ami reményt adott:

- Én hiszek az Atyában, és tudom, hogy ő megbocsát. Mert ő olyan Atya, ki még a FIát is odaadta, csak azért, hogy megtudja mindenki, hogy mennyire szeret, Ő irgalmas Atya! Ő teremtett engem is! És tudom, hogy Ő megbocsát nekem! Hiszen ezt ünnepeljük ma! Ez a húsvéti üzenet, hogy van feltámadás a bűnből! Én hiszek Jézusban! Mert nagy az ő szeretete! Mert Ő itt lakik bennem! Én viszem magammal mindenhová!

S mellét verve, könnyeit törölgetve ült ott előttem, s én úgy éreztem, ez volt életem legszebb húsvéti vigíliája. Lehet, hogy nem liturgikus a hely, a stílus, a szöveg – de ennek az embernek a szívében valóban a Feltámadás reménye élt!

Csak annyit tudtam mondani neki, szintén könnyes szemekkel, hogy: Ámen!

S Ő, a 150 kg-os börtönből szabadult férfi, aki szitokkal és gyűlölettel fogadott a felszálláskor ruhám miatt, a végállomásnál bennem Krisztusnak csókolva kezet búcsúzott.

 
KRISZTUS VALÓBAN FELTÁMADT !
                                                                                                                      M. D. n.