DIÁKJAINK ÍRTÁK:                                                                         

 

 

   Nagy Lili:

    Isteni Megváltóról nevezett nővérekhez
 
     Rend a lelke mindennek,
     S a rendháznak a nővérek.
     Kedves, drága, oltalmazó
     Kezük özt csak szép és a jó.
     Isteni gondviselés mi őket óvja,
     Hogy a vihar, mi buzdít a rosszra.
     Messze-messze elkerülje őket,
     S tisztaságukon foltját ne ejtse.
     Kis Földüknek sava-borsa,
     Kit a nővér mint az ágat beoltja
     Bele csepeg szép, szent lelke,
     Hogy Istenben majd felnevelje.

 

 

 

 

       Dénes Márk:

       A 2008.1o. 3.-ai rendház látogatás alkalmára                

 

    ...ami után mindenki végig táncolt szívemen.
    - s úgy néz ki örökre összetört -
    akkor jön, hogy segítsen hitemen. 
    A világon minden végemet lesi,
    sorsom gúnyt űzik belőlem,
    meneküljön, aki csak teheti!
    Rajtam már csak Ő segít,
    - a világ elfordult -
    de lelkemben van még hit?
    Csak reménykedhetek...
    - Ő megváltott, meghalt értem. -
    És én érte mit tehetek?

    Zenghetem örökké örök hírét,
    de felér-e ez tetteivel?
    Miért kellett így lennie, nem lehetett volna másképp?
    Kár volt értünk meghalnia.

    Az ördög beszélt belőlem,
    de csak ez a godnolat jár fejemben:
    és mit kap Isten, TŐLEM? 

    Kegyes ajándék a megváltás,
    de föl tudjuk-e fogni értelmét és értékét,
    s az ember nem túl hibás,
    hogy isteni ajándékot csak úgy megkapjon?

    Megérdemlünk egyáltalán valami jót,
    vagy segítség nélkül kellene átúsznunk
    az életet, a "végtelen folyót"? 

    Isten segít minket, 

    de boldog-e, mikor ránk tekintget?

                                                                                                                     

 


 

 

                   
 
A Mester nagy iskolájában
Ma szeretetből pótvizsgáztam
Tanítóm előtt remegve álltam.
 
Az első vizsgán én elbuktam,
A tételt bár kívülről tudtam,
De gyakorlatilag azt előadni nem tudtam.
 
Szerettem én ki engem szeret,
Minden jó embert, akit csak lehet,
De az ellenségemet?!
 
Aki rágalmaz, kinevet?
Ad mindenféle csúf nevet,
Gyaláz és megaláz engemet?
 
Ilyet nem tudok szeretni: - Nem!
És ezt húztam ki, ez volt a tételem.
Hogy ellenségemet is szeressem.
 
Szereted? - Kérdezte tanárom,
Az én Mesterem és Megváltóm.
Nem tudom! - Hiába próbálom.
 
Szelíden mondta, de erélyesen:
Pótvizsgára mész! És ha mégsem
Tanulod meg, megbuksz egészen.
 
A szeretet nehéz tétel.
A legtöbben ebben buknak el,
Mert aki bánt, azt is szeretnünk kell.
 
De Mesterem tovább tanított,
Különórára hívott,
Szeretetével sokat kivívott.

Túrmezei Erzsébet:


Pótvizsga szeretetből

 

 

 

 


                     
Mutatta kezén, lábán a sebet,
Hogy mennyit tehet a szeretet,
Eltűrni a kereszt-szegeket.
 
Eltűrni a gúnyt, gyalázatot,
Töviskoronát, nehéz bánatot.
A dárdaszúrást, mit értem kapott.
 
Megrendültem egész szívemben.
Hát a szeretet ilyen végtelen?
Tanítóimtól tanulni kezdtem.
 
Megnyerheted vele úgy lehet,
Hogy ő is megtér, hogy ő is szeret,
Ha látja a te szeretetedet.
 
Így tanított, szívem felrázta.
Látta, hogy hajlok a tanításra.
Szeretetét szívembe zárta.
 
És most pótvizsgáztam belőle,
Ott volt ellenségem is,
Gúnyos megjegyzést kaptam tőle.
 
De én szeretettel feleltem,
S e szeretettel őt megnyertem,
És a pótvizsgán általmentem.
 
Tovább tanulok, tovább megyek.
Vannak szeretet egyetemek,
Magasak, mégsem elérhetetlenek.
 
Mert más tudományt, sokat tanulhatok,
Megcsodálhatnak, úgy vizsgázhatok,
De ha szeretet nincs bennem
Semmi vagyok!
                
                    

 

 

 

            
Ady Endre:

"Mosolytalan szám tegnap este
Egy gondolatra rámosolygott,
Mint Krisztus a durva keresztre.
 
Arra gondoltam: Nap-nyugvással
Milyen öröm már nem örülni
S milyen rekedt az élet-nászdal.
 
Áldottam a muszájt, a rendet,
Rendjét a nem-lehet-máskéntnek
S azt, aki engem megteremtett.
 
Ime, elértem a tetõre,
Kihullott minden a lelkembõl,
Ami mosolygós, ami dõre.
  
        
Elhagyott az óráknak kedve
S nem nézek már ezentul semmit
Sem örömmel, sem keseredve.
 
Nem kell reménységgel dolgozni
S tépett lelkemet, mint rossz ponyvát
Újból és újból megfoltozni.
 
Hogy nem lesz több mosoly-vetésem,
Ezért volt az én mosolygásom,
Legutolsó örvendezésem.
 

Mosolytalan szám tegnap este
Egy gondolatra rámosolygott,
Mint Krisztus a durva keresztre."


 

 

 

        Szabó Lőrinc:  Az óriás intelme
                                                                                   

Ha egy hajszálat százfelé hasítasz
s minden uj szálat megint százfelé
s e századrészt is százfelé hasítod
és eljutsz a végső határ elé
s tovább hasítani már képtelen vagy,
ami maradt, még az is végtelen nagy.

Hogyha egy lelket százfelé hasítasz,
mint egy hajszálat, s megint százfelé
s e századrészt is százfelé hasítod
és eljutsz a végső határ elé
s tovább hasítani már képtelen vagy,
ami maradt, még az is végtelen nagy.      
Így üthetsz engem, pőröllyel hasíthatsz,
dobhatsz kutyák és fürészek elé,
porrátörhetsz, megrághatsz, tűzre vethetsz:
ha szétmorzsoltál százszor száz felé
és tovább gyilkolni már képtelen vagy,
ami maradtam, az is végtelen nagy,

mert belőlem egy örök óriás szól,
kit száz bilincsed huzott lefelé:
eltemettél, mégis ujjászülettem
s mosolyogva állok szined elé:
egy hajszálam felfogni képtelen vagy,
istened vagyok, egy és végtelen nagy.

 


 

 

KÖTÖTTSÉGEIKBEN REJLŐ SZABADSÁG
Egyszer megkérdeztem egy gyermeket:
-         Melyik virág tetszik neked a legjobban?
Erre ő így felelt:
-         Nem tetszenek. Inkább sajnálom őket.
-         De hát miért? – kíváncsiskodtam.

-         Azért - magyarázta szomorú nagy szemekkel – mert nem tudnak szaladni, szegényeket beásták a földbe.

 Valóban sokaknak első gondolatként a kötöttség, a mozdulatlanság és a fogság jut eszükbe a növényeket látván.Első pillantásra igaza volt e kisgyermeknek, mint azoknak is, akik a szabályokat elsőre gátnak, akadálynak és rémisztőnek élik meg.
De vajon belegondoltak-e már abba, hogy némely kötöttség éppen a mélysége által nyújtja a legnagyobb szabadságot.A hit gyökerei más természetűek a biológiainál: minél erősebben láncoljuk magunkat forrásunkhoz, annál nagyobb az esélyünk az Életre.
Minél mélyebbre hatolnak e hit magvából kinőtt gyökereink, annál hamarabb találunk arra a forrásra, ami sosem apad el. 
Így válik épp gyökereink csendes rejtettsége a felszínen megjelenő virágaink gazdagságának biztosítékává.
Megdöbbentő, ha belegondolunk, milyen mélyretörö és széles alapok kellennek, hogy valami szilárdan megálljon, és semmi ki ne mozdítsa békés nyugalmából. Így van ez az emberi lélekkel is!
Jézus is használta ezt a képet: radikális megtérést, radikális hozzáfordulást kér követőitől. A „radix” szó latinul gyökeret jelent. Gyökeres változásra van szükségünk ahhoz, hogy szavai életté váljanak általunk.
Ha rossz, mérgezett a talaj, amihez ragaszkodunk, itt az ideje, hogy hagyjuk magunkat gyökerestül kitépni, és engedjük, hogy a Kegyelem a jó termőföldbe ültessen át minket. 
„Minden belőle általa és érte van"Akkor megtapasztaltjuk, hogy „mekkora a mélysége az Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának!” /Róm 11,33-36/  

 

/Túrócremete 2008/